Advent idején

 

(Kép az internetről)

Volt idő, amikor ajándékozási lázban égtünk. Rohangáltunk beszerezni időben minden ajándékot, hogy aztán kezdődhessen a takarítás, főzés körüli őrület. Lassan eljutottunk ide, amit ez a kis kép is sugall. Már eljutottunk ide, nem ajándékozunk karácsonykor sem, más alkalmakkor sem. Ha valami megtetszik és tudom, hogy az ajándéknak örülne a másik, akkor megveszem, minden különleges alkalom nélkül. Ehhez meg kellett öregednem!

Egy nagyon kedves, utólag már sokat emlegetett karácsonyi ajándékozás sokszor eszembe jut. Le is vontuk a tanulságot! Csaba akkor (talán) 3-4 éves volt, mikor a keresztanyjától egy nagyon helyes kis együttest (nadrág+felső) kapott, amit rögtön fel is próbáltunk rá. A kanapén ugrándozott, örvendezett az új ruhának amíg én az enyémet bontottam ki. Nem volt különösen nagy dolog, 3 db Amo szappan különböző illatokban. Végtelenül örültem neki, boldogan puszilgattam Piroskát érte. (Akkor ezt csak ismerősön keresztül lehetett beszerezni.... Istenem! Ilyen időket is éltünk!) Csaba mikor látta az örömömet, csalódottan nézett, hogy ő mit kap ajándékba. Vigasztaltuk, hogy az ő ruhája milyen szép, milyen jól áll neki. Elkezdett keservesen sírni, hogy "Ez nem jándék, ez ruha!" Na, ezt a mai napig szoktuk mondani, ha ruha féleséget veszünk valakinek ajándékba.
Azokat az alkalmakat sem lehet elfelejteni, amikor a gyermekeink rácsodálkoztak a fára, amikor még a Jézuska hozta a karácsonyfát! Istenem, ki győzné felidézni azt a sok-sok örömet, azokat a csillogó szemeket, az ajándékbontás örömét, a csillagszórózásokat.....

.
.
.

https://www.youtube.com/watch?v=jhRV9-JuO1k&list=PLGdW1M6X4KYlonO1FYZCcMLCE_yxqO_vL&index=4

Ilyenkor advent idején szeretek templomi énekeket hallgatni, énekelgetni. Ilyenkor aztán előjönnek a gyermekkori karácsonyok hangulatai, régi szép emlékek.
Egészen kicsi voltam még, amikor hozzánk jöttek kántálni. Nem vagyok biztos benne, de halványan rémlik, hogy a falubeli szegényebb rétegből tevődtek össze, mert nagymamám diót, almát, és diós-, mákos kürtöt készített nekik némi aprópénz kíséretében. Akkor még nem fogtam fel, hogy mi is történik, csak izgatottan vártam, hogy mikor jönnek már. Kimentünk az udvarra és hallgatóztunk, hogy merre járhatnak. Annyira vártam őket, hogy a mi ablakunk alatt énekeljenek!
Egy másik régi, gyermekkori emlékem szinte minden karácsonykor előbukkan, jó érzéssel tölt el, és elgondolkodtat. Elgondolkodtat, hogy mennyivel másabbak voltak azok! Talán a távolság szépíti meg őket, de mindig meghatódva gondolok rá.
Nem tudom hány éves lehettem akkor (kb.6-8 éves), de ha nagyon akarnám,akkor utána számolhatnék...... Nem lenne ugyan könnyű, mert már senkit nem tudok sajnos azok közül megkérdezni, akik jelen voltak. Persze, igazából nem is akarom tudni, mert ennek nincs jelentősége.
Mi reformátusok vagyunk, és akkoriban szenteste 6 óra körül volt akkor az Istentisztelet. Együtt mentünk ide a családdal, és az Istentisztelet után a templom előtt a rokonsággal megálltunk beszélgetni, majd elindultunk együtt kántálni. Ha jól belegondolok, akkor ez nemcsak a vallásosság miatt történt (talán), hanem egyfajta tiszteletadás is volt, meg egy kis ünnepi rokonlátogatás is egyben, mert nem  adományért mentünk. Akkor voltak az unokabátyámék friss házasok, és a felesége szüleinél laktak. Hozzájuk indultunk a felvégbe. Emlékszem rá, hogy nagyon hideg volt, havas volt a táj, a frissen esett hó ropogott a lábunk alatt. Mi gyerekek vígan ugrándoztunk a nagy hóban, csak akkor szaladtunk közel a szüleinkhez, amikor egy-egy kutyaugatás megijesztett bennünket. A faluban akkor még nagyon gyér világítás volt, de nem is számított, mert a nagy fehérségben szinte úgy lehetett látni, mint nappal. Még most is elevenen él bennem, amikor megálltunk az ablakuk alatt és szépen elkezdtünk énekelni. Olyan jó érzés volt!
Utána aztán természetesen vendégül láttak bennünket, majd elindultunk a következő helyre az unokatestvérem nagyszüleihez. A továbbiakban történtek már kiestek a fejemből, úgy látszik, hogy az már gyerekként nem volt érdekes.
Ez a fajta kántálás aztán átalakult. Később már a templomból egy-egy csapat állt össze és indult el különböző irányban kántálni a hívek ablakához. Ekkor már a cél az volt, hogy adományokat gyűjtsenek az egyháznak. Lehet, hogy az előtte is volt ilyen, csak az én emlékezetemben ez így él.
Elkerültem a szülőfalumból, nem tudom mi maradt meg ebből a szép szokásból. Szeretnék hinni benne, hogy még ápolják ma is!
Minden évben karácsony előtt volt nálunk a disznóvágás, így aztán az ünnepi étkek biztosítva voltak. Természetes volt a töltött káposzta, a hurka, karácsony első napján a finom húsleves, a diós-, mákoskürt, szenteste a mákosbobájka. Nem kifliből készült, hanem anyukám sütötte a hozzávaló bobájkarudat. (Nem is emlékszem rá, hogy évközben készített volna ilyet. Ez kimondottan karácsonyi eledelnek számított nálunk) Hogy én mennyire szerettem ezt frissen kisütve! Meg kellene próbálni sütni nekem is, de most örülök, hogy egyáltalán mozogni tudok, és a legfontosabb teendőket el tudom végezni. Na, majd talán egyszer még lesz rá módom.....
.
.
.
Vannak nagyon vidám, de szomorú emlékeim is. Anyukám velünk töltött utolsó karácsonyán még együtt díszítettük az elmaradhatatlan mézeseket. Halála után évekig nem tudtam mézest sütni.... Most meg már a házi cukrászunk Ági vette át ezt a szerepet, ő süti, díszíti a szépséges mézeseinket. Én csak az elmaradhatatlan gyümölcskenyeret sütöm meg most.