Utak

Kinek mit jelent ez a szó?
A napokban olvastam Orsi bejegyzését, gondolom neki egy ideig az a zöldlámpás zebra jut eszébe, amiről írt, amit átélt. Van akinek közlekedési táblákkal teletűzdelt út jut az eszébe róla, valaki másnak egy erdei út, ösvény, megint másnak egy kerti út, vagy egy repülős (hajós, kerékpáros...)út, a szeretet útja, amely egymáshoz vezet bennünket, vagy egy jó megoldáshoz vezető út, és nem utolsó sorban az élet útja.

Vagy a "hazafelé" vezető utat, aminek máig se találok párját (Ezt a képet az internetről "loptam" EP-tól. Köszönöm )

Igen, régen, nagyon régen ez az út vezetett hazafelé. Egyre ritkábban vezet errefelé az utunk már, de mindig megcsodálom.....

Miközben itt örvendezünk a szépséges fehér téli tájnak, eszembe jutnak azok a régi telek. Mekkora havak voltak akkor! Most ha leesik 5 cm hó, megbénul a város! Akkor a környező települések közlekedése bénult meg a hófúvásoktól. Ehhez az úthoz kapcsolódik egy nem igazán kellemes emlékem. Főiskolás voltam, a téli szünetre mentem haza, amikor már alig indult a városból busz a hegyi falvak felé. Az utolsó busz még elindult Harsányba, amivel csak a Csárdáig tudtam menni, onnan a falu még 2km, mi meg majdnem a másik végén laktunk. Hatalmas hóesés volt, legalább 15cm-es hóval. Én természetesen az akkor divatos mini kabátban voltam, térdig érő csizmában (ami nem volt ám valami bundás, hanem divatos, csinoska)  és az akkor divatos nylon harisnyában (Ha visszagondolok rá, még most is beleborzongok) Fújt a szél is rendesen, jó kis mínuszok voltak, de haladni kellett a csapattal. Nem írom le az utat, mindenki el tudja képzelni, aki járkált már nagy hóban, havas kátyús úton, az imitt-amott befújt hóbuckákban. Mire hazaértem, jéggé fagytam, de különösen a térdem volt pirospecsenye. Milyen felelőtlenek is voltunk akkor! Hiába figyelmeztettek bennünket, hogy "Majd megbánjátok még ezt!" Ki hitte el?! De kérem a divatot követni kellett! Most meg csodálkozom, hogy miért is fáj a térdem! 

 

Innen jó csak, ablakon keresztül élvezni a szépséget!

 

Ez is egy út, amit én takarítottam le, hogy ki lehessen állni a garázsból. 

Ilyen az, amikor nem hisz az emberlánya még sajátmagának se! Korán kelő vagyok, és nagyon szeretek havat söpörni. Ilyenkor igyekszem kifelé, hogy ki is élvezhessem, ne előzzön meg Barna. A tervem az volt, hogy csak az utcai fronton lévő járdát takarítom le, de aztán sikerült belelendülni. Olyan csodálatos idő volt, a hó igazi pehelykönnyű puha volt! Csalogatott hátrafelé, hogy a garázsig takarítsam le, utána már csak a gesztenyefán lévő madáretetőig kellett menni, aztán már csak a hátsó bejáratig terveztem a kocsikijárót megtisztítani.... fájt ugyan a derekam, de mindig azt mondják, hogy mozogni kell, hát, én megmozgattam, egészen a kapuig eltoltam, hánytam a havat. Igaz, a nagy vagánykodásnak az lett a vége, hogy szinte kétrét görnyedve jöttem be. Egész délelőtt alig tudtam mozdulni, semmilyen fájdalomcsillapító nem használt. Ja, kérem, akinek ennyi esze van, az ne panaszkodjon! Persze, ez is az "utak" egy fajtája volt!

Hogy honnan jutott most ez eszembe, hogy az utakról írjak?
Több oka is van, de az utolsó löketet a kedvenc török sorozatomban elhangzott kis monológ adta. Imádom ezt a sok bölcsességgel, tanulsággal teli, család és barát, emberszeretetéről szóló könnyed kis történetet. Romantikus komédiának indult, de annyi szépség, bölcsesség, elgondolkodtató élethelyzet van benne, olyan sokszor megsirattam egy-egy részletet.... Ehhez még hozzájárult a kiváló szereposztás is. Nemhiába kapták meg a főszereplők (Elcin Sangu és Baris Arduc)  érte az Aranypillangó díjat. Szégyen vagy nem, de függő lettem. Alig várom a péntek estéket, hogy felkerüljön a YouTube-ra a feliratozott új rész! Egyszerűen imádom! Pedig nem sokon múlt, hogy kimaradjak belőle, mert az első rész elején a két ügyefogyott szereplő kedvem szegte. Annyi jót olvastam róla, hogy újra elkezdtem nézni. Szerencsére! Átlendített a hosszú, szürke téli napokon. (Kiadó szerelem) Közben a zenéjét is nagyon megkedveltem.
Na, ezt jó hosszú lére eresztettem! A lényeg a Defne monológja:
"Az élet tele van útkereszteződésekkel. Mi döntjük el újra és újra, hogy elfordulunk és azt mondjuk magunknak, hogy "Jól van, ez az én utam!" és akkor ez az út fokozatosan csökken. Újra és újra döntenünk kell! Minden döntés oda vezet, ahol a végén leszünk. Én meg mindig visszanézek és megdöbbentenek a döntésektől, amiket meghoztam.  Azonban hogy az élet mit tartogat nekünk, miközben új döntéseket hozunk?  Mindezzel együtt haladnunk kell előre, és megkérdezzük: Csak egyszer tehetjük meg ezt az utat, nincs még egy esélyünk, nincs második esély? Soha nem tudjuk, milyen meglepetés és milyen csodák várnak ránk az ajtó mögött."
Ez volt főként a gondolkodásra ösztönző rész: Milyen is volt az én eddigi utam? Megfordult-e már a fejemben, hogy az én jó vagy rossz döntéseimnek mi lett a következménye a körülöttem élőkre?
Mert ez az út nemcsak az én utam, az én történetem!  Akikkel együtt élek, mi mindannyian részesei vagyunk az én  jó vagy rossz döntéseimnek. Az úton kapunk  útitársakat, akikről nem tudhatjuk, hogy milyenek is ők valójában. Ha jó társak szegődnek mellénk, jó útitársakat választunk, ha egymást segítve egyirányba megyünk, akkor esélyt kapunk az igazi utunk megtalálására. Ebben a történetben megvan mindenkinek a maga története, a saját útja, amin vagy együtt haladunk, vagy keresztezzük azt. Nem is sejtjük, hogy milyen módon befolyásoljuk, alakítjuk ezáltal akár egy életre szólóan az ő életüket is. Nem látjuk az ő útkeresésüket, örömüket, bánatukat, esetleg magányukat, vágyaikat.... Egyikünk sem tudja, nem tudhatja, hogy a mi jó vagy rossz döntéseink miatt mit kellett, kell a másnak átélnie, min megy keresztül... És az ő döntéseik, az ő útjuk, vajon mennyire befolyásolta a mi életutunkat? Van min gondolkodni, van mit felidézni! Vajon a velem együtt haladóknak szebb vagy könnyebb, vagy inkább nehezebb lett az útja?

Idézetek Robert Lawson: Odaát c. könyvéből
 
 "Két dolgot tarts észben, ahogy járod az utat! Egy: Minden ami körülvesz, azért létezik, hogy neked a legjobb legyen. Kettő: Minden út végén, amely valaha elkezdődött, kincseket találsz, sosem szakadékot."

"Tudod, Anthony, hogy miért szeretek kövekkel kacsázni?...
Azért, mert a Vízen pattogó kavics éppolyan akár a lelketek útja. Hogy hányszor ütődtök neki a felszínnek, az csak rajtatok múlik, Anthony. Látszólag én befolyásolom az eldobott kő útját, de csupán elindítom azt. A kavics alakja, szilárdsága a meghatározó a bejárt út során."