Áldott reggelt!

Áldott Reggelt !

"Amíg vannak, akik szeretnek,
van értelme az életednek.
Mindegy, hogy rohannak az évek,
ha érzed melegét egy kéznek.
Még érdemes reggel felkelni,
ha van kinek kenyeret szelni.
Örülj a percnek!
De ha mégis magány a sorsod,
ha a gondot egyedül hordod,
erőt is ad hozzá az élet.
Találd meg mindenben a szépet.
A nap rád is úgy süt, mint másra,
ne gondolj hát az elmúlásra.
Örülj, hogy élhetsz!"
(részlet Helen Csok verséből)

Ezt a verset már régen bemásoltam ide, de nem volt erőm még közzétenni. Hogy miért? Hogy mit érzek mikor elolvasom? Nem tudom megfogalmazni, csak sírni tudok. Sírni, és önző módon imádkozni, hogy ne tapasztaljam meg, hogy milyen az amikor nem érzed "melegét egy kéznek"....
Lassan 5 hónapja lesz, hogy elment az ÖCSÉM! Az idő szalad, a fájdalom marad! Leírhatatlan üresség maradt utána, amit még mindig nem vagyok képes felfogni, feldolgozni. És hol van az én fájdalmam a Piroskáéhoz képest? Nekem itt van a férjem, itt vannak a gyerekeim,  (még akkor is ha egyik térben "kicsit" távolabb is van), a drága kicsi unokám.  Ő aztán tényleg egyedül maradt a világban! Nincs éjszaka, hogy ne gondolnék rá..... Istenem, van ettől borzalmasabb, hogy felébred éjszaka és nem szuszog mellette senki és rádöbben a szomorú valóságra. A szívem szakad meg a fájdalmát, a terheit látva, hallani a sírását, mit sírást, ordítást! És akkor ma reggel jön ez a csodálatos vers velem szembe a fb-on. Megint csak ő jut eszembe róla. Nem tudunk rajta segíteni, tehetetlenek vagyunk, ezt neki kell tudni feldolgozni, ha egyáltalán ez lehetséges. Szinte gyerekfejjel kerültek össze, 44 évet éltek együtt úgy hogy csak a kórházi kezeléseket nem töltötték együtt. Összenőttek, ketten alkottak egy egészet....

Meglopott holnapok

Nagy pelyhekben hullik a szürke hó,
emlékszem, régen még fehér volt.
Köszönöm, jól vagyok,
csak ne lennének éjszakák,
s ne lennének nappalok.
A reggel hozzánk már nem jár,
megáll az ajtóban, beles,
ide bejönni nem érdemes.
A nap sem indul el már,
ólom lábain csak némán a küszöbről bekandikál.
Beleébredek az üresbe,
elalszom az emlékbe.
Hold nélküli éjszakák,
Nap nélküli nappalok,
nem tudom, állnak vagy telnek a napok?
Hiányzol a térből, hiányzol az időből,
hiányzol az eszméből, hiányzol a létből.
Hiányzol a jövőből, hiányzol a levegőből.
Hiányzol a percből, a hangból, a fényből.
Jövőm a kezedben,
úszik a Tisza vizében.
Ahogyan a hitem is, s az értelem,
a folyó mélyén megpihen.
Szememben a tegnapok,
ahogy keresik a holnapot.
A fájdalom nem fogalom,
nem is érzelem,
a fájdalom a létem,
magamat megadom.
A fájdalom ezentúl az otthonom.
Nem lakok sehol, senki nem vagyok,
a sors meglopott, elvitte a holnapot. (A fb-ról a LélekÉrintő-ről hoztam el..... Tényleg lélekérintő!)

És akkor még mindig maradjunk a fb-nál egy-két kép erejéig!