Kertelgetés

 

Még mindig tartják magukat csodával határos módon, pedig már volt kisebb fagy is.

Ezek pedig már karácsonyt éreznek

A kikeleti bangita nagyon előre szaladt

Ezt a fb-ról hoztam ide, szerzőjét nem találtam, de nagyon igaz, különösen így inkább már a 80 felé járva.

Hetven felett az élet más hangon szólal meg.

A világ lelassul — nem azért, mert te lettél lassabb,

hanem mert már nem rohansz sehová.

Nem viseled el, ami szorít — sem a ruhákban, sem az emberekben, sem a szavakban.

Megtanulod értékelni a csendet a mondatok között,

a nyugalmat a napok között és a melegséget az emberek között.

Nem bírod már a szoros melltartókat, a magas sarkú cipőket,

vagy azokat a hosszú családi vacsorákat, ahol mosolyogni és hallgatni kell.

Nem kell többé bizonyítanod, hogy mindent „helyesen” csinálsz.

Nem akarsz tökéletes lenni — valódit akarsz lenni.

Hetven felett leteszed a szerepeidet.

Nem játszol többé senki más életében.

Te vagy önmagad — békés, igaz, szabad.

És ha valakinek nem tetszik a csended, az őszinteséged vagy a ráncaid —

akkor az az ember nem a te világod része.

Nem állsz már idegen színpadon.

Van sajátod — kicsi, otthonos, kávéillatú és valóságos.

Nevetsz azon, amin valaha sírtál.

A múltadra nem fájdalommal, hanem hálával gondolsz —

mert az formált téged azzá, aki most vagy.

Nem félsz már a veszteségtől —

csak attól, hogy nem élsz eléggé.

Nem baj, ha néha ropognak a térdeid,

ha a ruháid a szekrényben „jobb napokat” várnak.

Tudod, hogy a legszebb napok azok,

amikor jól alszol,

amikor a nevetéstől fáj a hasad,

és amikor a szíved könnyű, mint a nyári szél.

Anya lehetsz — akkor is, ha nincsenek gyerekeid.

Mert gondoskodsz: az idős anyádról, a magányos szomszédról,

a macskáról, aki betért hozzád és maradt.

És ha senki sincs körülötted —

megtanultál anya lenni önmagadhoz.

Köszönetet mondasz magadnak — a türelemért, az erőért,

ami akkor is megtartott, amikor azt hitted, nem bírod tovább.

És először nem szidod magad a ráncokért,

a testedért, az évekért, amik elmentek.

Mert minden ránc egy sor abban a könyvben,

amit a saját kezeiddel írtál.

Már nem rohansz.

Lassan ízleled az életet —

mint a forró teát reggel,

az első epret júniusban,

a csendet egy nyári zápor után.

Hetven felett a legjobban a szabadságot kívánod.

A szabadságot, hogy önmagad lehess,

hogy nemet mondhass,

hogy egy vasárnapot köntösben tölts magyarázkodás nélkül.

A szabadságot, hogy szép legyél — nem másokért, hanem önmagadért.

És ha valaki megkérdezi, mit szeretnél most,

mosolyogva mondod majd:

„Békét — bennem és körülöttem.

És még egy kis időt,

hogy élvezhessem ezt az életet.”

(Györgyné Gyuricza bejegyzése a fb-on)