Eltelt megint egy év és újra együtt!

Hogy elszaladt az idő! Megint eltelt egy év, és újra együtt készíthettük a csokrokat halottak napjára a gyerekekkel. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek az alkalmak, ami nálunk már hagyománnyá vált, emlékezhetünk a szeretteinkre úgy, hogy közben jár a kezünk is, és kötjük az emlékezés virágait nekik. Tervezgetjük, hogy melyik csokor kié lesz, közben átéljük a sok emléket, gondolatban velük vagyunk. Most, amikor nézegetem, válogatom a fényképeket, nézem a lányokat körülöttem, olyan különös jó érzés tölt
el....erről nem is tudok írni, csak megtelik a szemem könnyel és elszorul a torkom....

 

Miből lesz a cserebogár? Nem lehet elég korán kezdeni!

 

Meg is kell számlálni!

 

Kiköltöztettük Mircikét is egy dobozba a családjával

 

A kis bátor! Felmászott a Fédra öléből a hátára...

 

...innen jobban látni az elkészült csokrokat.

 

A mai termés.....

Elkészültek megint a csokrok, és mindenki tudja, hogy melyiket kinek szánja. Olyan jó érzés! Már csak egyeztetni kell az időpontokat, hogy melyik temetőbe mikor megyünk. Na, ez sem lesz könnyű!
Hálát adok az égnek, hogy megint együtt tölthettünk a gyerekekkel egy eredményes szép napot. Nagyon boldog vagyok ettől minden fáradtságom és bajom ellenére, és csak arra tudok gondolni, hogy milyen jó is volt a napom. Igaz, az én csokraim még nincsenek készen, de én ráérek majd hétközben is készítgetni egyedül, a gondolataimban elmélyülve.....
Ilyenkor október utolsó napjaiban vagy mindenszentekkor szinte nincs olyan ember, aki ne állna meg egy rövid időre, ne emlékezne meg azokról a szeretteiről, akik már nem lehetnek velünk. Végigjárjuk a temetőket, visszük a szívvel-lélekkel kötött csokrainkat, megállunk egy-egy sírnál, és a gondolataink megint szárnyalni kezdenek, mert az akiket meglátogatunk, már csak az emlékeinkben élnek, de a szeretetünk tovább éltetik őket.Csendben gyászolunk, emlékükre gyertyát gyújtunk.....

Most ezt a bejegyzést  egy számomra nagyon kedves Aranyosi Ervin verssel szeretném befejezni:

Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?

Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.

Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.

Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!

Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
- tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.

Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
 s elbúcsúzni tőle…