Kertelgetés

 

Halk ima

Ma anyámért és apámért mondok halk imát.

Abba súgom könny hullatva a szeretet szavát,

hogy odafenn is érezzék, ott se feledjék,

őrizem még szíveiknek édes melegét.

Halk sóhajú imáim mind az égbe szállnak,

ott adnak majd hangot a szeretet szavának,

mely elmeséli nékik, hogy nincs oly távolság,

amin a szív üzenete ne hatolna át.

Ma anyámért és apámért mondok halk imát,

abba rejtem köszönetként a gyermeki hálát,

mely elmondja helyettem,hogy ők voltak nekem

azok kiket mindenkinél jobban szerettem.

Kun Magdolna

Vannak pillanatok, amikor erősebb a hiány. Ilyen ez most is. Ismét vasmarokkal szorítja a szívünket az emlékezés. Emlékezés az életre. Mert igazán ez az, ami valóban fáj. Nem a halál megszületése, hanem az élet elmúlása, és minden, ami ezzel együtt múlt vele. A mosoly, a csók, az ölelés, az illat, az érintés, a hang hiánya. A nevetésé, amit akkor öröknek hittünk, bele sem gondolva, hogy elmúlhat! Mert természetesnek vettük, mert eszünkbe sem jutott, hogy vége is lehet. De tudod mit halál? Én nem emlékezem rád, letöröllek a szívem rejtett zugából, és az életre emlékezem. Az Életre, amit ismerhettem, aminek része lehettem. A pillanatra, amit átélhettem, az ölelésre, a mosolyra, magára a végtelenre. Arra, amit a Lélektől kaptam, Tőle, aki a mindent adta nekem. Nem. Számomra nem létezik halottak napja. Számomra az élet napja jön. Az életé, amit megélhettem, aminek a része voltam, általa. A testet vetted el, de az emlék itt maradt velem. És tudod mit halál? A lélek is velem maradt, kitörölhetetlenül! Hiába jöttél, hiába taroltad le a lelkem legszebb virágát, egy valamivel sosem számolsz. Hogy az élet, a pillanat mindennél erősebb. Az, amit szeretve éltünk meg benne. Tudod halál, mindig vesztes maradsz! Az élet, az emlék, a szeretet örök vesztese! (Todorovits Rea)