Változnak az idők, változnak az emberek....

Én is változom, változtam, nem is kicsit. Nem fogom mindet leírni, hiszen nem is tudnám. Nehéz feladat lenne!
Mivel főként a kertelgetés a fő vonal a blogomban, most is ezzel kapcsolatos változásomról szeretnék írni. Hogy miről jutott eszembe éppen ez?  Hát természetesen a virágokról. Hoztam be a vázába virágot, de nem ám úgy mint régen tettem. Csak egy szálat, és nem többet! Régebben kimentem a kertbe és szedtem egy csokrot, sokat, szépet.... szerettem magam körbevenni bent is virágokkal. Most meg egy szálat.... elég az!

Nincs szívem leszedni őket. Ilyenkor aztán eszembe jut Tóth néni.
Valamikor a kertünk végében lakó néni annyira sajnálta a virágait, nem vett volna le egy szálat se vázába, mindig csak a temetőbe vitt belőlük. Azt mondta, hogy azok ott szépek. Akkor nem értettem vele egyet, én mindet leszedtem volna és a lakásban magam köré gyűjtöttem, rendeztem volna. Iskolába is mindig nagy csokrokat vittem az asztalomra. Akárhogyan töröm a fejem, nem tudok rájönni a miértjére. Talán azért, mert akkor a munka miatt kevesebbet lehettem a kertben közöttük? Így akartam minden percben közelebb lenni a természethez?  Vagy csak egyszerűen önző voltam? Ki tudná ezt megmondani, hiszen még én magam sem tudom.
Aztán lassan kezdtem változni, kezdtem sajnálni leszedni őket. Fokozatosan eljutottam az egyszálas vázákig. Ma már csak ritkán szedek le a lakásba virágot. Ha hiányoznak, akkor csak kinézek az ajtón vagy ablakon. Ott aztán van bőven, pedig számtalanszor megfogadtam hogy nem vásárolok egyetlen cserép virágot se már. Na, ezt be is tartom addig míg nem jutok közelükbe! Akkor aztán ott végem van, mint egy kábítószer élvező, megfeledkezem mindenről...... Ezt vajon lehet gyógyítani?! Sürgősen orvosi segítségre lenne szükségem! Ma reggel is órákig locsolgattam, bozsenáltam őket, csodáltam szépségüket, szívtam magamba az illatukat... nem is vágyom ilyenkor sehová, még talán Tunéziába se. (Azért ez az utóbbi nem biztos, mert az egy varázslat nekem, oda még betegen is képes vagyok elmenni. Most is "vónamentem", mert Csabáék kedden indulnak, és bizony szeretnék a Fédra kis bőröndjébe beleférni!) Vissza a jelenbe, nem megyünk sehová, csak kertelgetek itthon.
Olyan jó kiülni a hatalmas gesztenyefa árnyékába és a hársfa illat kábulatában gyönyörködni az udvaron lévő szépségeimben! Másnak ez nem lenne szép, mert nem egy megtervezett, kertész által készített valami, de nekem ez maga a paradicsom, hiszen itt minden az én kezem munkája. Nagyon jó itt elszürcsölgetni egy jó kis kapuccsinót, és csak nézni bele a világba, ill. a kertbe, hogy aztán csak úgy egyet gondolva felkerekedjek és szétnézzek a kertben is.

 

Ott aztán van öröm és üröm egyaránt! Kijut bőven mindkettőből! A levéltetvek hada! Permetezni persze nem akarunk, semmiféle vegyszer a kertünkbe be nem teszi a lábát. A csalános permetezésre meg fütyülnek a gazfickók. A büdöskéim még akkora kicsik, hogy (esetleges) hatásuk még nincs. A rejtélyes valami, ami a paprikáimat tönkre teszi... Aztán itt van a hirtelen jött hőség! (pedig néhány napja, mikor állandóan csak esett, mennyire áhítoztunk utána) Próbára tesz minden növényt megint. A föld felszíne megint betonná változott....