Reszkető, fáradt hangodon
csak egyszer még: Szólj hozzám, Mama!
~ Lásd; eltévedtem, s nem tudom,
merre visz az Éjszaka …
.
Nem látom szemed fényét,
mely Hitet adott, Merszet, és Célt.
Nem foghatom többé kezed
hogy megcsókoljam … mindenért …
.
Nem hallhatom óvó szavad
mely intett; dorgált; dicsért …
- Magam kell lássam az Út rögét
ha elérni vágyom a Tiszta Célt.
.
~~ Míg gyermek voltam, ifjú, bohó:
Nem éreztem, hogy kell szavad …
Most sírva kérlek; Szólj! Ó, szólj még …
~ De elszállt a Szó, mint a pillanat …
.
Most érteném már! Fogadnám …
~ De elszállt a Szó; csak emlék maradt.
Emlék maradt, csak ezt áldhatom,
s csak a földet csókolhatom, mi rejti
mélyben is szerető, óvó hangodat …
Ezen a versen most sírtam... :( igaz, nekem még hála Istennek él az Édesanyám!
VálaszTörlésTudom, ezt nem is kellene írnom, de használj ki minden lehetőséget, minden percet, amit még együtt tölthettek!
TörlésOlvastam a blogodban a legutóbbi otthoni élményeidről is. Nagyon-nagyon sok ilyet kívánok még neked!
Köszönöm Mancoka, úgy legyen!
Törlés