"Valami csöndes és belenyugvó szomorúság van ebben az érzésben, hogy hát igen, eltelt megint egy nagy rakás idő, maholnap meglassulnak a mozdulataink, fülünk nehezebben fogja föl a zajokat, szemünk elől homályba távolodik a táj, orrunk tompább lesz az illatok iránt. S maholnap más ember ül ezen a jászlon, s más ember hallgatja az állatok csöndes rágó zaját. Igen, maholnap elfárad a lábunk, és nem tudja járni a földeket, és attól kezdve más valakinek szántanak az ekék, és más valakinek omlik a föld puhán a csizmája alatt, és a pacsirta másnak énekel.
Igen, hát ez a rend, mondja magában az ember. Ez a rend. Csak kár, hogy olyan rövid volt az egész. Hogy tulajdonképpen semmi sem történt, csak volt néhány szép és nagyszerű élmény, és volt néhány csúnya és gonosz élmény. Volt néhány gazdag, örömtől dagadó perc, és volt néhány megaláztatás, néhány kellemetlen kaland, betegség, bánat, egyebek. És volt járkálás az eke után, volt néhány szép, kellemes mozdulat, mikor a kéz magot lendített a tavaszi föld felé, mikor a tüdő tágultan szívta be a fák virágát, évszakok illatát, mikor a láb mezők puha pázsitjára hágott. De egyéb tulajdonképpen nem történt semmi. És maholnap ennek is vége van. Ennek a kevésnek, ennek a semminek, ennek az életnek." (Wass Albert: Mire a fák megnőnek részlet)
Annyira szeretem Wass Albert stílusát, a műveit, és ez az idézet most különösen megérintett. Nehéz hónap nekem nagyon az augusztus! Nem csupán a nyár végét jelenti nekem, hanem az elmúlást, a végtelen szomorúságot. Ekkor veszítettem el anyukámat és az öcsémet, ami az egész hónapra rányomja a bélyegét. Nyugodjatok békében!😭😭😭 Emléketek örökké élni fog a szívünkben!
Nem haltam meg!
Nem, nem haltam meg.
Csak egy angyal csókolt meg.
A csókkal elrepültem.
Elvette terhem,
Szabad lettem.
Nem, nem haltam meg.
Attól, hogy nem látsz, még élek,
Csak már semmitől sem félek.
Keress meg szívedben,
ott hajózok ereidben.
Nem, nem szűntem meg.
Úgy biztos nem, ahogy gondolod.
Érzed ezt a finom őszi illatot?
Az ősz én vagyok.
Nem, nem tűntem el.
Ne halott emberként gondolj rám!
Csak nézz az égre fel,
Felvettem csillagruhám.
Nem, én nem haltam meg.
Csak már emlék vagyok.
Esténként a széllel keringőt táncolok.
Ablakodon holdfényként pihenek meg.
Nem, nem felejtelek el.
Árnyékként követlek napodban,
Visszatérek hozzád álmodban.
Leülök ágyad szélére,
Benézek a lelked mélyére.
Nem, nem hagytalak el.
A kis bizsergés én vagyok,
Arcodra mosolyt cirógatok.
Nem, nem mentem el.
Ott vagyok minden fában.
Szemedbe örömöt csaló
Minden pislantásban.
Nem, nem mentem el.
Maradok, míg akarod,
Füledbe szeretetet suttogok,
Míg elhiszed nekem,
Hogy a mindenségben én veled egy vagyok.
(Gyenge Ildikó verse)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése