Káláim

Régesrégen csodálattal nézegettem a kálákat, a régi menyasszonyi csokrok (szinte) elmaradhatatlan virágát. Nekünk soha nem volt ilyen virágunk, nem is tudtam, hogy lehet otthon is nevelni. Mindig azt hittem, hogy ezt a szépséget csak kertészetekben, üvegházban lehet előállítani. Nem találkoztam vele cserepesként, csak virágboltok kínálatában, mint vágott virág. Először Anyósomnál fedeztem fel nagy csodálkozások közepette, az ő ablakában virított egy szép nagy cseréppel. Elmondása szerint nem nagy kunszt a nevelése. Aztán szem elől vesztettem, nem is tudom mi lett a sorsa, hová lett.
Néhány éve kezdett a kertészetek kínálatában újra a látókörömbe kerülni. Akkor szántam rá magam, hogy vegyek belőle. Rögtön egy bordó és egy sárga tövet szereztem be. Legnagyobb örömömre csodálatosan virágoztak nálam is mindketten. Csak elültettem, nem csináltam vele különösebben semmit, csak locsolgattam.

 

Olyan bámulattal követtem a fejlődését, az első bimbó megjelenését, mint akinek ez az első növény az életében. Aztán követte őket a többi. Már tudatosan olyan fajtát kerestem ami nekem nincs.

 

A kis pöttyös levelű

 

 

  

Tényleg Anyósomnak volt igaza a nevelését illetően. Nyár végén, ősszel hagyom leszáradni a leveleket, nem locsolom, hogy a földje is jó száraz legyen, és irány a pice. Egész telet a polcon töltik. Tavasszal aztán mikor felhozom a cserepeket, jön a meglepetés. Kiöntöm a földdel együtt és izgatottan keresem a gumókat, ami általában megduplázódik az előző évhez viszonyítva. Ezután készítek egy jó tápdús földkeveréket és elültetem őket. Mostmár csak imádkozni kell, hogy minél előbb kibújjanak és virágozzanak. Nem árt azért rendszeresen locsolgatni is őket, de csak módjával, mert a pangó vizet nem szeretik a gumók, könnyen rothadásnak indulhatnak.