Sousse: El Hana Beach (2008)

Évek óta vágytam Tunéziába, de ez csak vágy maradt. Hogy miért? Mert csak! Hiába kérleltem a férjem, hogy oda utazzunk a következő alkalommal, de ő nem akart odamenni, és punktum! Ügy lezárva!
Amikor nyugdíjas lettem, akkor azt mondta, hogy ebből az alkalomból oda megyünk, ahová én akarok menni, én választom meg az uticélt. Nem volt kétséges, hogy hová szerettem volna menni. Így esett a választás Tunéziára. Akkor még friss volt a fórumos kapcsolatunk Mandyval, megemlítettem neki, hogy mit tervezek Ők is csatlakoztak hozzánk.
Első utunk Marikához vezetett az utazásiirodába. Éveken keresztül ő szervezte (megelégedésünkre) az útjainkat, benne mélységesen megbíztam. Nemcsak azért, mert eddig elégedettek voltunk vele, leginkább a Tunézia imádata játszott közre. Tőle kértünk tanácsot, hogy hová is utazzunk, mennyiért, milyen ellátással....
Az ő tanácsa az volt, hogy menjünk az El Hana Beach Hotelbe, mert az nagyon jó helyen van, onnan könnyű mindent megközelíteni, és elég a FP ellátás is. Minden jó tanáccsal ellátott bennünket, mindenre kiterjedően. Szerinte első alkalommal csak ismerkedjünk a közvetlen környezettel és az alapján döntsük el, hogy mit is szeretnénk csinálni, és tetszik-e annyira, hogy újra elmenjünk, és jobban megismerjük az országot.
Végül összeállt a programunk, már amennyire itthonról össze tudtuk állítani.
Debrecenből indultunk, és Monastirba szállt le a gépünk. A reptéren olyan tömeg volt , egyszerre több gép is érkezett, akkora káosz volt, hogy azt hittem soha nem érünk át az ellenőrzéseken. Megijedtem kicsit, mert sokan csak úgy emlegették, oda nem szabad utazni, mert....  kezdtem elhinni, hogy nekik van igazuk. Mire a szállodába értünk késő este, már nem volt vacsora se, de kit érdekelt, volt itthoni jóféle szendvicsünk. A recepciónál  "jó szobát" kértünk, ami 20 euróért meg is adatott. Igazán csak akkor láttuk ezt, amikor felértünk a szobánkba, ami az 5. emeleten volt.
Rögtön, amikor beléptünk, az esti világításnál hangulatosnak tűnt.

A szoba tiszta volt, az ágy kényelmes, fürdőszoba rendben...Mi kell még, hiszen nem itt akartuk eltölteni az időnket. Az igazi meglepetés akkor ért bennünket, amikor kimentünk az erkélyre. Előttünk a tenger, csak egy út választott el bennünket tőle, a part, a homok a villanyfényben olyan volt, mintha hó borította volna be. Nem tudtuk betelni a látványával, sokáig ott álldogáltunk és csak bámultunk, nem érdekelt bennünket hogy milyen fáradtak vagyunk. Mikor lefeküdtünk még sokáig nem tudtam elaludni, csak hallgattam a tenger finom morajlását, a hullámok megnyugtató hangját. Egyet tudtam már akkor, hogy ha csak ennyi jut nekem az üdülésből, már akkor is megérte.  Napkelte az erkélyünkről:

 

  

A kertje számomra maga volt a csoda! Pálmafaerdő!

Itt volt a mi szobánk az 5. emeleten a pálmafa fölött

Másnap reggel bőségesen bereggeliztünk(péksütemények, parizerszerű felvágott, rántotta, főtt tojás, sajtok, zöldségek, joghurtok,müzlik,gyümölcslevek, teák..), és csak a szemben lévő kis boltig jutottunk el, mert várni kellett az idegenvezetőre, akkor volt az "eligazítás". Végülis itt szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a ramadán utolsó napjaira értünk oda, és bizony se a medina, se az üzletek nincsenek nyitva (ez náluk valami hasonló, mint nekünk a karácsony). Nem is volt lényeges, mert innivalót tudtunk venni a boltocskában (később is ez volt a kedvenc vásárló helyünk), másra meg nem volt szükségünk. Délután megkóstoltuk a tengert. Finom, vastag homokos partja van, a tenger pedig talán ilyenkor a legmelegebb. Szuper volt!
Estefelé végigsétáltunk a medináig, visszafelé a széles szép tengerparti sétányon jöttünk vissza.
Ez volt az igazi élmény! A családok együtt sétáltak a gyerekekkel, minden gyerek kezében valamilyen ajándék volt. Engem a gyermekkorom falusi búcsúira emlékeztetett. Elől mentek a gyerekek, nem rohangálva, rendetlenkedve, hangoskodva, mint ahogy (sajnos) itthon azt már megszokhattuk. Irigylésre méltó nyugalommal, szépen felöltözve, egy-egy kisebb csoportban álldogálva vagy a sétányon kialakított helyen üldögéltek és beszélgettek. Valami olyan érzéseket hozott fel belőlem, ami a gyermekkoromat idézte. Tudtuk, hogy nem szeretik ha fotózzák őket, akkor még meg se próbáltuk. (Később rájöttünk hogyan cselezzük ki őket)
A 3. napot (merthogy ugye ez már az volt) a városrész, a medina, az erőd megismerésével töltöttük el.

 

Sort kerítettünk arra is, hogy megnézzük a tevevásárt, csak sajnos nem elég korán értünk oda, az állatvásárról lemaradtunk, csak a többi részét láttuk. Az is nagy élmény volt! Újabb napunk ment el, mert délutánra a tenger volt betervezve.

A vásár területe fallal van körülvéve, és amikor toronyiránt kijöttünk, hogy taxit fogjunk magunknak, akkor ez a kép fogadott bennünket. Jó dolguk van az arab férfiaknak!

Egy napot Port El Kantaouira szenteltünk, dottóval mentünk át. Hát, az egy gyöngyszem! Maga a kikötő is csodálatos, a zenélő szökőkút, az azt körülvevő park, a jellegzetes mór stílusban épült házak, paloták! Sokkal több időre lenne szükség a kényelmes bejárására. Sajnos a szökőkút napközben nem működik, csak este, ezért erről lemaradtunk. 

 

 

Nagyon tetszik a ruhaviseletük, ezektől mindig ellágyulok

Nagyon tetszik a hagyományos viseletük, és végtelenül sajnálom, hogy a modernebb lányok, már nem követik a hagyományaikat! Ha ez eltűnik, ezzel is szegényebb lesz a világ!
Egy napot Monastirra szántunk. Egyénileg mentünk ide is, kipróbáltuk a busszal való közlekedést is. Nevetséges összegért utaztunk a nem éppen szomszédban lévő településre.(nem volt egészen 1TD, ami kb. 150Ft-nak felel meg) A meglepetés akkor ért bennünket, amikor leültünk az első ülésre, és körbenéztünk. Na, mivel utaztunk?

Igen, ez egy Ikarus-busz! A nagy csuklósbusz telve volt, sokan álltak, légkondi sehol, de mindenki fegyelmezett, türelmes. Egyszer egyik megállóban ( Van belőlük bőven, de ha valaki útközben leinti akkor is megáll) , felszállt a sofőr ismerőse, beszédbe elegyedtek, jól elszórakoztak. Aztán se szó, se beszéd, megállt a busz (teli utasokkal) egy kocsmahivatal (Na, jó, nem kocsma, mert ott nincs, hanem kávézó) előtt, bementek, a barát fizetett neki egy kávét, akkurátusan megitták, és utána folytattuk utunkat, mintha mi se történt volna. Az érdekes (nekünk) az volt, hogy amíg ő kávézott, senkinek eszébe se jutott még csak rosszallóan nézni se, nemhogy szólni. Ezért is nagyon jó ilyen egyéni kirándulásokra elmenni, mert egy kicsit belelátunk az életükbe, szokásaikba.

  

A zsákmány egy része, amit ajándékba hoztunk. Ez a srác készítette a kis réztányérkákat és az 1TD-ba még a neveket is belekalapálta, hogy kinek szánjuk. Nekünk a medina hangulata is tetszett, szívesen nézelődtünk ott, nem voltak velünk szemtelenek, mint sokan mondják. Igaz, mi is kedvesek voltunk velük, mindig mosolyogtunk rájuk, nem zavartak és nem tartottuk őket tolakodónak. Kedvesnek találtuk az úton-útfélen hallható "Szerbusz Zsuzsi!, Szeretleg Zsuzsi,  .... beszólásaikat, viszonoztuk mi is egy-egy kedves mondattal.

 

Akárhol voltunk eddig üdülni, mindig úgy éreztem egy hét után, hogy jó volt, szép volt, de jó hogy mehetünk haza. Hiányoztak a gyerekek, az otthon, a kert... Most, mindketten, szinte egyszerre éreztük, hogy jó volna még maradni, valahogy elintézni, hogy meghosszabbítsuk az ott tartózkodásunkat. Persze nem lehetett, de megfogadtuk, hogy visszatérünk, mert szerencsére mindketten megszerettük Tunéziát. Sokmindent szerettünk volna még megnézni, de az egy hét, ami 6 nap, nagyon kevés erre. Tudtuk, hogy ennek még lesz folytatása, de sajnos haza kellett jönni.