Nem nyafognék, de most már késő...

Nagyon szeretem József Attilának ezt a versét, de most nem rá gondolok, nem őrá emlékezem. Április 11 nagyon különleges nap számomra, de nem a költészet napja miatt. Ezen a napon született Édesanyám, aki sajnos már 16 éve nincs velünk. Hihetetlen, hogy ennyi év eltelt, és még mindig nincs olyan nap, hogy valamiért ne jutna eszembe, ne gondolnék rá. A fájdalom már tompult, de a hiánya..... nem lehet pótolni semmivel. Nehezen tudtam a halálát feldolgozni, ha egyáltalán sikerült vagy csak igyekeztem elfojtani magamban. Most nem is erre akarok itt emlékezni, hanem arra, hogy a növények, virágok szeretetét tőle örököltem. Így nem csoda, hogy sok virágra nézve a kertemben, Ő jut eszembe.
Az ő kertjéből került hozzánk, és azóta hordozzuk magunkkal a nagy tölcséres nárciszt.

Az ő kedvenc virága (sok volt) az előkertünkben lévő bőrlevél is, amit nagyon óvott dédelgetett.

Tőlük hoztam a kúszó fenyőt is, amit most az előkertet díszíti.  Ültettünk nekik a sírjuk elé is, amiből most már óriási növény lett, nem győzzük nyirbálni, hogy ne zavarja a szomszéd sírokhoz látogatókat.

Nekik a bejárat mellett voltak az udvaron a kocsi bejárónál végig szép bokrok ültetve, közöttük pedig földbe süllyesztett hídgyűrűkbe ültetett piros muskátlik. Azokból is hoztunk, mert mi is szerettük, de az értéke sokkal inkább az, hogy tőlük van.

Imádta a hortenziát, nagyon szerette volna a kertjében tudni, de sajnos soha nem maradt meg nála, pedig többször is vett.  Ez a mi kertünkben lakik, de mindig viszek ki a sírjára belőle, legalább föntről tudjon gyönyörködni benne.

 

A fehér liliom a szőlő közé volt neki elültetve, az erős illatát nem nagyon szívlelte, de mindig tett az előszobába mikor virágzott, mert tudta, hogy Apukám nagyon szerette. Ez azt hiszem, mindent elárul a kapcsolatukról.

  

A mahónia is a kedveltjei között volt, nagy gonddal őrizgette. Az öcsémék laktak a szomszédjukban, és nagyon sokáig nem volt közöttük kerítés. Amikor aztán megépítették a kis mahónia belenőtt a kerítésbe, nagyobb része inkább a szomszédban volt már, mint náluk. Nagyon nehezen tudtam a kertünkbe telepíteni én is, de most már több bokor is van belőlük.

 

A falunk templomának kertjében sok kék írisz virágzott. Ezeket mindig megcsodálta, nagyon szeretett volna belőle, de soha nem vitte rá a lélek, hogy onnan szerezzen magának. 

Anyukám, ha már késő is, de van az én kertemben, és ahányszor ránézek ez eszembe jut. 

 

Sorolhatnám tovább a virágokat, mert nagyon szerette őket, de sajnos ez már nem segít!  

Már csak az emlékezés maradt, mert nem ölelhetem meg ezen a szép napon, nem kérhetek bocsánatot azokért amivel megbántottam, szomorúságot okoztam neki, nem mondhatom el, hogy mennyire szerettem, hogy mennyire hiányzik......nem köszönhetem meg neki amit értem tett, hogy mennyi mindent köszönhetek neki, és azt hogy nem volt tőle jobb édesanya ...... most már késő. 

Tapolczay Lukács gyönyörű versével emlékezem rá: 

         Hiszek a szeretetben 

Lehet a sors kegyetlen,

hiszek a szeretetben. 

Bánatban, szenvedésben

szeretet a reményem. 

Csak a szeretet adhat 

veszélyben is nyugalmat. 

Mert szeretet ott van 

örömben, fájdalomban.

Szívedből szívekbe árad,

s értelmet ad a világnak.

Szeretet adott életet,

s vigyázta gyermek éltedet.

Az élet harc és küzdelem,

s szereteted győzelem. 

Szeretet gyalázol,

ha bárkit  megalázol.

Mert a szeretet ott van

elfojtott sóhajokban,

a szóban és vágyban,

és minden alkotásban. 

Ott van a mozdulatban, 

s ha néha mozdulatlan,

ott van a szívverésben,

mindig tettekre készen.

Nemcsak a vallomásban,

ott van a hallgatásban.

Korhadó kereszteken, 

ismeretlen nevekben,

rajzban, betűbe, szóban,

s a néma alkotóban.

Fába, kőbe és ércbe,

mindenbe belevésve:

Szeretetről mesél a múlt,

még akkor is, ha porba hullt.

Még egy kis kiegészítésre van szükség, mert az előbb beszéltem Piroskával, a sógornőmmel. Ő hívta fel rá a figyelmemet, hogy mennyire szerette Mamácska a lilaakácot is. Még azt is megengedte neki, hogy az ezüst fenyő ágaira csavarodjon fel. Az új tulajdonosok valószínüleg nem akarták, hogy megfojtsa a fenyőt, mert már nincs rajta.
Nekem is van egy tő, ami évekig nem volt hajlandó virágozni, de két évvel ezelőtt meggondolta magát. Tavaly már egész szépen díszelgett a garázs sarkánál lévő szilvafa törzsön.